|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 34 találat | lapozás: 1-30 | 31-34 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Lupescu, Radu 2017. augusztus 18.Még két napig tart Erdély legnagyobb kulturális fesztiváljaMég két napig tart Erdély legnagyobb kulturális fesztiválja, a 8. Kolozsvári Magyar Napok, a hétvége pedig számos eseményt tartogat a kincses városba látogatóknak. Továbbra is teltházas beszélgetések, előadások, koncertek, könyvbemutatók és kiállítások jellemzik a fesztivált, valamint élettel teli utcák, terek és sétányok. A Farkas utcában – mely hagyományosan a fesztivál egyik központi helyszíne – kézművessétány várja az érdeklődőket, az ott lévő színpadon fellépők pedig minden nap biztosítják a jó hangulatot. Annak ellenére, hogy az idén még több helyszínen, még több program zajlik egy időben, a Farkas utcai megszokott forgatag nem hagyott alább: kézművesek, könyvárusok, a múzeumok sétánya, a médiastandok, falatozók, tematikus sátrak várják a fesztiválozókat. A Borutca idén a Fogoly utcába költözött, ott pedig minőségi borokat, hideg fröccsöket népzenészek akkordjainak kíséretében fogyaszthatnak az arra járók. A Deák Ferenc utcában felállított Ifjúsági Pavilonba betérve bárki megtudhatja, melyek azok a témák, amelyek leginkább foglalkoztatják a fiatalokat, aki pedig úgy érzi, már végképp elmerült a bőséges programkínálatban és szeretne egy árnyékosabb helyen megpihenni, az bátran keresse fel a Sétatér valamelyik csendesebb zugát, ahol függőágyakban, babzsákokon pihenheti ki az egész napos fesztiválozást. A tavalyi évhez hasonlóan, idén szintén várják a kicsiket és nagyokat a Romkertbe, ahol az Emese park várispánsága már berendezkedett, és elkalauzolja a látogatókat egy középkori faluba. Időközben megérkeztek Kolozsvárra az Egy hajóban evezünk projekt viking hajósai, akik Mosonmagyaróvártól Budapestig eveztek, majd onnan a kincses városba hozták Toportyán nevű hajójukat, amit nemcsak megtekinthet, hanem ki is próbálhat ez érdeklődő közönség a sétatéri tavon. A Román Nemzeti Bank nyitottságának és kultúratámogató szándékának köszönhetően az idei fesztivál kiemelkedő eseményének számított, hogy három napig látogathatóvá vált a jegybank épülete, ahol Róth Miksa eredeti üvegfestményei láthatók. A csoportos látogatásokon mintegy hétszázan vettek részt, a programpont a román lakosság körében is népszerű volt, ami azért örvendetes, mert Kolozsvár teljes lakosságának közös kulturális kincsét képezik ezek a kivételes alkotások. Aki lemaradt róla, annak figyelmébe ajánljuk, hogy a Kaszinó épületében vasárnap estig látogatható a Róth Miksa munkáit fotókon bemutató tárlat. Szintén vasárnapig látogatható a Magyar Művészeti Akadémia Magyar képek című fotókiállítása a Szentegyház utca 4. szám alatt található kiállítótérben, ahol a Magyar Kézműves Sörök Udvara kisüzemi sörökkel és jó hangulattal vár. Szombaton új helyszínen, a Sétatéren perdülnek táncra ismételten a fakanalak, ugyanis az örömfőzés helyszíne a központi nagypark lesz. Több mint 15 csapat méri majd össze tudását, hogy a végén kiderüljön: ki főzte a legjobb és – a transylvanicum jegyében – a tájegység sajátos ízvilágát leginkább bemutató étket. Ugyancsak itt, a Sétatéren próbálhatták – és próbálhatják a továbbiakban is – ki az érdeklődők az új erdélyi sikersportágnak számító teqballt, mely a labdarúgás és az asztalitenisz elemeit vegyítő sport, s amelyről bővebben szombat koradélután Lázár Zsolt, a sportág világbajnoka mesél majd. Vasárnap délután a Sapientia EMTE kolozsvári karának Aula Magna termében kerül levetítésre A Szent Korona és koronázási kincseink nyomában című magyar ismeretterjesztő film, a vetítést követően pedig a film szakértőjével, Pálffy Géza történésszel, az MTA BTK TTI „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport vezetőjével Lupescu Mária és Lupescu Radu egyetemi oktatók beszélgetnek. A Szent Mihály-templomban orgonamuzsika-maratont szerveznek, mely során fellép Boldizsár Katalin, Potyó István, Vincze-Dallos Csilla, Müller Márta, Kostyák Csengeri Zsuzsa, Miriam Marinescu és Windhager Geréd Erzsébet. Ugyanakkor továbbra is látogatható a templom tornya, ahonnan vasárnap este toronymuzsikát ad – Sándor Árpád vezényletével – a Csíkszentsimoni Ifjúsági Fúvószenekar. A különböző témájú további előadások, koncertek, bemutatók és beszélgetések vasárnap estig tartanak. A részletes programot bárki megtalálhatja a fesztivál honlapján (www.magyarnapok.ro), de további érdekességeket találhatnak a Kolozsvári Magyar Napok Facebook-oldalán is (www.facebook.com/magyarnapok). A Kolozsvári Magyar Napok sajtóirodája; Erdély.ma 2017. augusztus 23.A lendületes Szent KoronaA Szent Korona 2001. augusztus 20. óta nem mozdult túl sokat, ennélfogva a magyarság legszentebb, legemblematikusabb szimbólumát aligha nevezhetnénk manapság „lendületesnek”. Ellenben több évszázados és misztikussá lett története tucatnyi várost, országot és kontinenst kötött össze, itineráriuma jelenlegi őrzési helyéig, a Parlament kupolacsarnokáig igen hosszú és kalandos volt. Bár a legismertebb szimbóluma a magyar államiságnak és történelemnek, mégis eddig nem kutatta senki a korona pragmatikus, használati kontextusát, azaz a magyar királyi koronázások történetét. Ezt a tudománytörténeti hiátust igyekszik pótolni prof. dr. Pálffy Géza történész és kutatócsapata, aki a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének egyik legnagyobb projektjét, a Lendület Szent Korona kutatócsoportot vezeti 2012 óta. A Kolozsvári Magyar Napok egyik záróakkordjaként került bemutatásra a Pálffy Géza által felügyelt és Bárány Dániel, valamint testvére, Bárány Krisztián által rendezett dokumentumfilm (A Szent Korona és koronázási kincseink nyomában, Filmever Stúdió, 2017), amely az eddigi legfrissebb eredményeket ismertette a Szent Korona-kutatásról. A Sapientia Erdélyi Tudományegyetem és a Babeș-Bolyai Tudományegyetem közreműködésével létrejött esemény nagyrészt Lupescu-Makó Mária és Lupescu Radu történészek közbenjárásának köszönhető, akik meghívták a Kolozsváron egyébként gyakran járó és előadó Pálffy Gézát. A neves történészt, kutatótársa és az utolsó magyar királyi koronázás kutatásának szaktekintélye, Maczó Ferenc kísérte el. A Bárány Krisztián és Dániel által viszonylag szerény költségvetésből, de kiválóan megrendezett és kivitelezett 65 perces alkotás az első részletes és tudományos igényű dokumentumfilm a magyar koronázások 1526 utáni történetéről. A kutatás azért foglalkozik csak a Mohács utáni koronázásokkal, mivel a korai időszakra vonatkozóan olyan sok a bizonytalanság és a tudományelméleti feltételezés, ami nem teszi lehetővé, hogy a felmerülő kérdésekre megnyugtató választ adjunk. Pálffy Géza a filmvetítést követően többször hangsúlyozta, hogy a Szent Korona keletkezéséről és korai történetéről ő maga nem tud érdemben nyilatkozni – annyi bizonyos, hogy ma csupán azt tudjuk, hogy a jelenleg Szent Koronaként ismert szimbolikus erejű tárgy bizonyosan nem létezett ilyen formában Szent István korában és valószínűleg a XII. században keletkezett. Első, ilyen néven ismert említése csak a XIV. századból származik. Ahogy a koronázási ékszerek többsége, így a koronán lévő kereszt is jóval későbbi, elferdülése pedig a legújabb kutatások szerint a XVII. századra tehető. Míg a korai keletkezéstörténetről sokféle tudományelméleti bizonytalanság és megannyi megválaszolatlan kérdésünk van, a Mohács utáni időszak kutatása azért is biztosabb, mert egyrészt a Szent Korona első, hiteles ábrázolása 1555-ből, Augsburgból származik, másrészt a koronázásokra vonatkozó részletes leírások is csak ezt követően jelennek meg. Az írott és tárgyi források együttléte adja tehát ennek a projektnek az erősségét, ám mégis, a Szapolyai János és IV. Károly koronázása között eltelt időszak óriási feladatot jelent és érthető, hogy a projekt 5 év után sem állt le és az eddig megjelent tucatnyi kötet ellenére további nagy munkák közlését igényli még a témában. A dokumentumfilm számos új részletet közölt a Lendület Szent Korona projekt eredményeiből. Megtudhattuk többek között, hogy Pálffy Géza és csapatának köszönhetően sikerült azonosítani a fraknói Esterházy várban őrzött Magyarország legrégebbi koronázási zászlaját, amely azóta hivatalos nemzeti kincsként őriznek, de ugyanitt található a legrégebbről fönnmaradt, Horvátország-zászló is, amit a XVII. századi koronázásokon hordoztak a magyar arisztokraták. Zászlót vinni, koronázási pálcát hordozni, ceremónia-mesternek lenni vagy netalán koronaőri címet kapni a legnagyobb megtiszteltetések egyike volt évszázadokon keresztül, amiért a nemesek valósággal harcoltak. Olyan is előfordult, hogy a nádor vagy épp az esztergomi érsek már betegen, hordszékben tudott csak részt venni a koronázáson, de semmi áron nem mondta volna le élete nagy eseményét. A kutatócsapat megtalálta az egyetlen koronázási pálcát is, amelyet a Pálffy család őrzött évszázadokon keresztül, de sikerült felfedezni a Nemzeti Múzeum alagsorában az Orsován 1849-ben elrejtett koronázási kincsek közzé tartozó királyi cipellőt is. Előkerült ugyanakkor egy festmény is, amely azt a magyar történelemben egyedülálló pillanatot ábrázolta, amikor Szent László hermája és a Szent Korona egy helyen tartózkodott. A kutatás az ilyen apró, de annál fontosabb részletek mellett ugyanakkor számos más, jóval jelentősebb történelmi következtetésre is jutott. Az öt éves projekt bebizonyította, hogy az iskolában tanultak (lásd a magyar király érvényes koronázásának három feltétele: esztergomi érsek, Székesfehérvár, Szent Korona) nem mindig helytállóak. Az érvényes koronázásnak ez a három, hagyományos tétele nagyon ritkán valósult meg egyszerre. A helyszín változott a legtöbbször, főleg Mohács után: többször volt koronázás Pozsonyban, Sopronban majd végül Budán is. Bár az esztergomi érsek jelenléte alapkövetelmény volt, ez nem mindig valósult meg: előfordult, hogy a rangidős főpap (például a nyitrai püspök) vezette az eredetileg vallásos szertartásként létrejött koronázási ceremóniát. Megtudhattuk azt is, hogy míg a középkorban a koronázás mélyen vallásos jellegű szertartás volt, a XVI. század óta fokozatosan telítődött világi jegyekkel és elemekkel, majd később az arisztokrácia versengési színhelyévé és a hatalomjátékok színpadias ceremóniájává lett. Ahogy közeledünk a modern korhoz, úgy tudunk egyre többet a koronázások legapróbb részleteiről is, egészen a koronázási lakoma menüjéig vagy annak ausztriai szakácslistájáig, akik a magyaros ételeket készítették. Pálffy Géza megemlítette a Szent Koronához kötődő erdélyi történéseket és az itt található koronázási emlékeket is: Kolozsváron, a Történeti Múzeumban található az a XVII. századi koronázási emlékérem, amelyből egyetlen darab ismert jelenleg a világon, így az valóságos nemzeti kincsnek számit. Az előadást követően kialakult beszélgetésből megtudhattuk például azt is, hogy furcsa módon egyetlen királynéi korona sem maradt fönt Mohács után, annak ellenére, hogy ebből többet is készítettek az elmúlt öt évszázadban. A legutolsó, már fotókon és videón is dokumentált koronázáson a Zita királyné fejét díszítő hatalmas korona állítólag 1920 után eltűnt. Pálffy Géza – az akadémiai álláspontok ellen hevesen küzdő ember megrökönyödésére – eloszlatott néhány alapvető tévhitet is a Szent Koronáról: bizonyíthatóan nincs köze szkíta-ősmagyarokhoz, a Kheopsz piramishoz és nem valószínű, hogy a Kalapos király (II. József) tette Dukász Mihály bizánci császár arcképét a koronára. A történész azt is elmondta, hogy a Szent Koronát két koronázás között egy értékes vasládában őrizték, amely több alkalommal nem nyílott fel, így azt fel kellett feszíteni. Ilyen esetekben a korona akár meg is sérülhetett. A legutolsó ilyen eset – amelyről a sajtó akkor nem számolt be – 2000-ben történt, amikor a Szent Koronát és a koronázási ékszereket a Nemzeti Múzeumból átvitték a Parlament épületébe és ott helyezte el a most is kormányzó (sic!) miniszterelnök. Arra, a közönség soraiból érkező kérdésre, miszerint hol lenne a történész szerint legméltóbb helyen a Szent Korona, Pálffy Géza elmondta: személyes véleménye szerint az összes koronázási ékszerrel, így az azóta előkerült cipellővel, koronázási pálcával, koronázási zászlókkal, emlékérmékkel együtt egy grandiózus kiállításban lenne a helye a Budai Várban. Erre azonban – ahogy a korona története során mindig – csakis a politika fog végső választ adni. Szabó T. Csaba / Szabadság (Kolozsvár) 2017. november 11.Középkori régészet ErdélybenBeszélgetés Csók Zsolttal, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum archeológusával Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre – véli Csók Zsolt régész. – Ferenczi István és Géza közel ötven éve írták meg paradigmatikusnak számító manifesztójukat az erdélyi településkutatás és középkorkutatás régészeti hiányosságairól. Hogyan jellemeznéd az azóta eltelt 50 évet, az erdélyi településkutatás régészeti perspektíváit? – Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre. Erdélyben Furu Árpád építesz munkáját emelhetjük ki a késő középkori és újkori településkutatás terén. Az eddig felfedezett középkori településeink mind mentőásatások során kerültek elő: autópályák, terelőutak, útszélesítések, befektetési projektek során. Kiemelendőek Zeno Karl Pinter szebeni régész ásatásai ilyen téren, de Aranyosgyéres környékén is sikerült egy Árpád kori falut találni, Magyarnádason pedig Árpád-kori falurészlet került elő. Most készül egyébként egy paradigmatikusnak is mondható doktori tézis Dan Culic zilahi kollégánk kutatásaiból amely a teljes erdélyi, bánsági és partiumi XI–XIII. századi településfejlődést áttekinti. A téma monumentalitása egyben azt is mutatja, mennyire kevés adat áll a kutatók rendelkezésére. Szilágy megyében azért van már néhány jól dokumentált példa: Egrespatakon egy falurészlet került elő, Zilah központjában pedig egy középkori településmagot tártak fel. Egy másik téma amely terén nagyon rosszul állunk az irodalmi (levéltári) forrásokból ismert XIII–XIV–XV. századi eltűnt falvak esete: bár az Erdélyi Múzeum-Egyesület kutatóközpontjában Jakó Zsigmond és tanítványai – a Jakó-iskola – mára már óriási eredményeket ért el ilyen téren, egyelőre ezt nem tudjuk régészetileg is alátámasztani, nem létezik például egységes adatbázis ilyen téren. Ezeknek a súlyos hiányosságoknak az egyik fő oka az erdélyi szakemberhiány. Persze, a középkori régészet hiányosságai és problémái össze sem hasonlíthatóak a régészetnek olyan területeivel, amelyek jóformán hiányoznak Romániában mind az oktatásból, mint a gyakorlatból: mifelénk nem tanítanak urbánus (városi) régészetet, barlangrégészetet, iparrégészetet sem. Barlangrégész tudtommal 2-3 van az egész országban (Mihai Rotea és Călin Ghemiş emelendő ki itt). – Jelenleg középkori régészetet kevés helyen és kevés embertől lehet tanulni. Hogyan áll jelenleg Romániában a középkori régészet oktatása és melyek a legsürgősebb teendők ilyen téren? – Erdélyben jelenleg csak Szebenben lehet régészeti középkorkutatást tanulni. A középkorászképzés kolozsvári hiányából is fakad, hogy ma a mintegy 800 bejegyzett romániai régészből csak alig néhány magyar középkoros régész dolgozik Erdélyben: Botár István (Csíkszereda), Darvas Lóránt (Csíkszereda), Sófalvi András (Székelyudvarhely), Nyáradi Zsolt (Székelyudvarhely), Györfi Zalán (Marosvásárhely), László Keve (Marosvásárhely), Soós Zoltán (Marosvásárhely), Bence Ünige (Marosvásárhely), Bordi Zsigmond Lóránd (Sepsiszentgyörgy), Romat Sándor (Nagykároly), Szőcs Péter Levente (Szatmárnémeti), Mihálka Nándor (Nagyvárad), Köpeczny Zsuzsanna (Temesvár), Lupescu Radu (Kolozsvár), Demjén Andrea (Kolozsvár). Az erdélyi középkoros régészeink nagy többsége Magyarországon, az ELTE-n vagy a CEU-n tanult. Kiemelendő persze azoknak a magyarországi kollégáknak is a neve, akik kutatásaikban érintik Erdély területét is: Benkő Elek akadémikus, Mordovin Maxim (ELTE) neveit kell feltétlenül megemlíteni. Természetesen, akad néhány jelentős román régész is, aki Erdély középkorával foglalkozik, ezek közül megemlítendő az iskolateremtőnek is mondható Adrian Andrei Rusu (Kolozsvár), Oana Toda (Marosvásárhely), Diana Iegar (Kolozsvár), Florin Mărginean (Arad), Anca Niţoi (Szeben), Zeno Karl Pinter (Szeben), Claudia Urduzia (Szeben) és Daniela Marcu Istrate (jelenleg a bukaresti Régészeti Intézet munkatársaként). Független régészként, cégével ő volt az egyébként, aki a legnagyobb középkori régészeti projekteket vezette Erdélyben: ő ásta például a kőhalmi várat, a szászkézdi templomot, Fogaras és Erdőd várát, Brassó és Szeben központját, a somlyói Báthori-várat és a gyulafehérvári román kori templomot is, amely Erdély legrégebbi keresztény templomaként vonult be a köztudatba. A régiek közül kiemelendő még Radu Popa, Petru Iambor (Kolozsmonostor és Doboka régésze), Ștefan Matei (kolozsmonostori ásatások) és Ștefan Pascu (Doboka vár) neve, bár utóbbit már a maga korában is élesen bírálta például Bóna István, a magyar régészettudomány egyik legjelentősebb alakja. A szebeni oktatás mellett ma, Kolozsváron sajnos csak magyarországi vendégelőadóktól lehet néha régészeti alapismereteket elsajátítani. Ezekhez társul a kolozsvári középkorászok (Lupescu Mária, Rüsz-Fogarasi Enikő, az EME középkor szakos kutatói) kurzusai és szemináriumai. Sajnos talán ez is az oka annak, hogy ma a Történeti Intézet hallgatói közül tízből legfeljebb 1-2 ember választja kutatási területeként Erdély középkorát, bár az évi 10-12 elsőéves hallgatóból azért mostanában akadt 4-6, aki középkorra szakosodott, tehát egy feljövőben lévő szakmáról beszélhetünk. A századfordulós Pósta Béla-iskola és a román régészeti hagyományok miatt értelemszerűen mifelénk nagy hagyománya van a klasszikarégészetnek és a római provinciális régészeti oktatásnak, de fontos lenne a középkori régészet oktatása is, hiszen a legnagyobb jelenlegi műemlékvédelmi projektjeink középkori épületeink felújításához kötődnek és gyakorlatilag szakemberhiányban szenvedünk. T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár) 2017. november 17.Poraikból támasztották fel a szétzúzott Jósika-oroszlánokatFél évszázad múltán restaurálhatták a Jósika-palota összetört címerét Szépre, múltra, belefektetett munkára való tekintet nélkül leverték, darabokra törték, eltüntették – több címernek juttatta ezt a sorsot osztályrészül a kommunista államhatalom. Ezt tették a főtéri Jósika-palota homlokzatát díszítő oroszlános családi címerrel is. A forgatókönyvben szerencsés módon változás történt: a hatalmas kőtömbökből kifaragott címer darabjait a romboló kezek feltehetőleg nem merték egyszerűen ledobálni, ezért a tetőtérbe húzták be; a faragott kövek összetörve is olyan súlyosak lehettek, hogy lehordásukra már nem vállalkoztak. A világ megfeledkezett a Jósika-oroszlánokról, így fél évszázadon át a palota tetőterében hevertek kisebb-nagyobb részekre törve… Az épületet tavasztól vehették gyakorlatilag birtokba jogos örökösei, és bukkantak rá a darabokra. Nemrég alkalmam nyílt megtekinteni a szó szoros értelmében poraiból újjáteremtett címert, amelynek visszaadták lenyűgöző monumentalitását. A Jósikák oroszlános címere a hatvanas évekig díszíthette a Főtér 10. szám alatt álló, klasszicizáló stílusjegyeket hordozó palota homlokzatát, amely mindmáig egyike a belváros impozáns épületeinek. Főhomlokzati erkélyét tartó négy monumentális toszkán oszlop miatt Lábasházként is emlegetik a kolozsváriak. A Főtér nyugati oldala és a Kötő utca között húzódó, nyújtott négyszög alaprajzú parcellán álló épületegyüttes egy reprezentatív, U alaprajzú keleti épülettömbből, és egy hasonló fekvésű nyugati épülettestből áll, amely a déli oldalon kapcsolódik egy megszakítás nélküli épületszárnnyal a keleti tömbhöz. Főnemesi paloták, amelyek meghatározzák a város arculatát A palota fő épületének helyén a középkor és újkor folyamán polgárházak álltak. A főnemesség tagjai csak a 17. század második felétől kezdődően kezdtek el telket, ingatlant vásárolni a városban. A 18–19. század fordulóján már lendületes palotaépítési hullám indult meg, ugyanis a városba települt Főkormányszékkel, a Guberniummal a város politikai és társadalmi élete rendkívül megélénkült. Az erdélyi főnemesség tagjai közül többen köztisztségeket vállaltak, így huzamosabb ideig kellett a városban tartózkodniuk, és fontosnak tartották, hogy megfelelő városi rezidenciájuk is legyen. Ezeknek a családoknak a palotái máig meghatározzák a Főtér és a belváros arculatát. A 16. század közepéről származó adókönyvek szerint, 1557 és 1561 között a mai palota északi szárnyának helyén álló ház Ötvös Gábor aranyműves tulajdonában volt, déli szomszédját pedig ugyanebben az időszakban Georg Literatus özvegyének ingatlanaként jegyezték. 1564-ben az északi ház örököse Ötvös Gábor özvegye lett, a déli ház pedig egy Lakatos Kelemen nevű polgár tulajdonába került. 1565-ben az egykori Ötvös-házat északi házszomszédjuk, egy Kolozsvárra költözött magyarországi nemesember, Kakas András vásárolta meg, aki előző ingatlanát négy évvel korábban vette, bizonyos Szécsi Györgytől. Kakas András özvegye a két ház egy-egy részét már 1587. február 7-én fiára, Kakas Istvánra, és lányára, Kakas Katára testálta, aki Eötvös Andráshoz ment feleségül. A 16. században a Kakas-ház az erdélyi fejedelmek megszokott szálláshelye volt. Kakas András özvegyének 1600-ban, majd fiának, Kakas Istvánnak 1603-ban bekövetkezett halála után a házak az özvegy unokájára, Eötvös Katára és annak férjére, egy Johann Jacobinus nevezetű humanista jegyzőre maradtak (az adatok Mihály Melinda művészettörténésznek a kolozsvári adókönyveket illető kutatásaiból származnak). A 17. századra vonatkozóan egyelőre nincsenek a fenti ingatlanok további tulajdonosváltásaira vonatkozó információink. Kovács Zsolt és Lupescu Radu művészettörténészek megállapítása szerint, utalások vannak arra, hogy a déli házat 1729-ben Kolozsvár egyik ismert építőmestere, Peter Grimmer vásárolta meg, 1738-ban pedig a jezsuita rend birtokában is volt. A 18. század közepe táján gróf Kornis Antal és felesége, gróf Petki Anna vették meg az ingatlant. A Kovács Zsolt és Lupescu Radu művészettörténészek által összegzett levéltári adatok szerint Kornis Antal 1765-ben bízta meg a „Jesuiták palléraként” ismert Franz Gindtnert városi lakóházának átépítésével. Kiadós munka volt a szétzúzott kődaraboknak a leszállítása is Petki Anna halálát követően, 1775-ben a Kornis család házát ifjabb Kornis Antaltól gróf Csáky Kata (1726–1794) vásárolta meg, majd 1780 nyarán a szomszédos telket s a rajta levő ingatlant is megvette egy Ábrahám Ábrahám nevezetű zsidó kereskedőtől. A 18. század végén többször is alakítgatták ezeket az épületeket, a század utolsó évtizedében Anton Türk építőmester is dolgozott rajta. 1794-ben az ingatlanokat Csáky Kata leánya, gróf Bethlen Rozália (1754–1826), majd unokája, Csáky Rozália (1784–1850) örökölte. Az északi ház – egyelőre nem tudni pontosan mikor – a Jósika bárók tulajdonába került a 18. században. 1775-ben Jósika Mózes utódainak tulajdonaként említik, majd Jósika Antal Kolozs megyei főispán lesz a birtokosa. Számadások tanúsága szerint, 1795-ben Tóth Pál kolozsvári ács a Jósika család házának tetőzetén végzett munkálatokat. A Jósika–Csáky házasság egyesítette a telkeket A Jósika-házastelek mai formája 1802-ben alakult ki, amikor a déli ingatlan örököse, gróf Csáky Rozália és az északi ház birtokosának, Jósika Antalnak a fia, báró Jósika János (1788–1843) összeházasodtak. A pár feltehetőleg már az esküvőt követően megkezdte az újabb építkezéseket. A házaspár a palotát eredetileg egyemeletesre építtette, homlokzatát valószínűleg háromszögű oromzat zárhatta le. A főhomlokzat második emeletét 1828-ban húzták fel, amint azt a homlokzaton látható, római számokkal jelölt, 1828-as évszám is jelzi. Fölötte helyezkedett el a Jósika-címer, amelyet az 1960-as években levertek. A palotát építtető Jósika János főkormányszéki elnökségének idejétől haláláig (1822–1843) itt lakott feleségével. Apja halála után a palotát második fia, Jósika Lajos (1807–1891) főkormányszéki tanácsos, főispán örökölte, aki az udvari szárnyat 1864–1865-ben kétemeletesre építtette. Veress Ferenc 1859-ben készült, a főtér nyugati oldalát megörökítő fotóinak tanúsága szerint, ebben az időszakban a főbejárattól délre eső helyiségekben két porcelánbolt, attól északra pedig papírkereskedések működtek. Az 1860-as évektől a Kolozsvári Nemzeti Kaszinó bérelte a főszárny emeleti termeit, bálokat is szerveztek. Az 1890-es évektől a Kolozsvári Királyi Ítélőtábla volt az épület főbérlője 1902-ig, amikor átköltözhettek az akkor újonnan épített Igazságügyi Palotába. A főbejárattól északra fekvő, utcára néző helyiséget a 19. század végétől kezdve gyógyszertárak részére bérelték a különböző tulajdonosok; a 20. század első évtizedében például Burger Frigyes patikája működött benne. Államosítás, majd visszaszolgáltatás hosszas per után Jósika Lajos halála után a palotát fia, Jósika Sámuel (1848–1923) örökölte, tőle pedig leánya, Jósika Paula Bethlen Györgyné (1889–1962), aki az ingatlant végrendeletében unokatestvérére, Bánffy Máriára hagyta. A palotát 1949-ben államosították. A Bánffy család tagjai törvényes örökösökként visszaigényelték az épületet. A restitúciós per hosszadalmas útja 2013-ban ért véget, a kolozsvári táblabíróság ugyanis ez év december 6-i ítéletében kimondta, a román állam törvénytelenül foglalta el az épületet, érvénytelenítette az ott működő cég tulajdonjogát és elrendelte az ingatlan visszaszolgáltatását. 2017 tavaszán vehették végre birtokba a Lábasházat jogos tulajdonosai. Bánffy Béla: a címer megmentését fontosnak tartottam –Tudtam, hogy a Jósika-címert valamikor a hatvanas években ledöntötték a palotáról, de meg voltam győződve róla, hogy eltűnt, elpusztult – mondta el Bánffy Béla, aki a palotát öröklő család tagjaként foglalkozik a palota ügyeinek igazgatásával. – Tulajdonképpen idén májustól vehettük át az épületet, ekkor járhattam be magam is pincétől padlásig; a tetőtérben nagy kődarabokra bukkantam, amelyek nagy meglepetésemre, a darabokra tört Jósika-címer részei voltak – folytatta. Az épület jövőjéről való gondolkodás első lépéseiben a család átfogó felméréseket, különböző szaktanulmányokat készíttetett az ingatlanról, a statikusok által javasolt helyeken régészeti szelvényeket is nyitottak.– A címer megmentését fontosnak tartottam, Kiss Zoltán kőfaragó-kőrestaurátorhoz és csapatához folyamodtam – magyarázta Bánffy Béla, hozzátéve, hogy a nagyobb darabokat testvéreivel maga szedte össze, és fektette a kötőgerendákra. A címer darabjait az erre a célra kijelölt földszinti helyiségekben restaurálták, lehordásuk is kiadós munkának bizonyult. A restaurátor csapat az ujjpercnyi nagyságú darabok után is végigkutatta a padlásteret, és a nagyobb részek összekapcsolása után a legkisebbeket is helyükre illesztették. A Jósika-címer bizonyos részei a rombolás során megsemmisültek, így a címerpajzs negyedik mezejének nagy felülete, a pajzs kőkeretének egy része, a címer ellensúlyaként is szolgáló akantuszlevél-díszes faragvány nagy darabja, és nem találták a címer fölött elhelyezett nagyméretű rangjelző koronát sem. Mindemellett, Kiss Zoltánnak sikerült az impozáns alkotás lényegét újra láttatni, jellegét visszaadni. Ahhoz, hogy a konkrétan is „poraiból feltámasztott” Jósika-címer a ma látható formáját elnyerhesse, egy négytagú csapat dolgozott két hónapon át folyamatosan. Összerakták, és a spiccvéső nyomait emlékeztetőül meghagyták A restaurált alkotáson jól látszik, hogy a doborpajzs első és negyedik, vörös színű mezejét befele fordított, körben hajlott farkába harapó koronás kígyó, a második és harmadik, kék színű pajzsmezőt pedig befelé forduló, ágaskodó oroszlán díszíti. Az osztóvonalak találkozási pontjánál gyöngyökkel és stilizált virágokkal képzett, ötágú bárói korona emelkedik ki a felületből. A címerpajzs tojásléc-díszes kőkeretét kétoldalt egy-egy hatalmas, befele forduló, ágaskodó kőoroszlán tartja felső mancsaival. A család címerleírásában egyébként a pajzsmezők két ezüst oroszlánja gyökerestől kitépett, zöld lombos fát tart maga előtt, maga a pajzs pedig kerektalpú, jobb és bal oldalán homorított, felső részén szárnyasan domború. – Nagyon örvendtünk, amikor már azt láttuk, hogy a címer kezd újra összeállni; rengeteg kis részlet került elő, a címerpajzs, a korona aprócska darabjai; voltak fotóink, de ahhoz, hogy összerakjuk, meg kellett értenünk a szerkezetét, és úgymond legóznunk kellett a kis darabkákkal – mondta el a kőfaragó-restaurátor. Elmondta, a címert a Bácsi-torokból származó, puha mészkőből faragták, a részeket kovácsoltvas kapcsokkal fogták össze, alja pedig be volt építve az oromfalba. Több ízben végzett javítások nyomait is felfedezték rajta; még cementes habarcsot is találtak a törött, sőt már algásodott kőfelületen, amely már jócskán 20. századbeli beavatkozást jelez, sőt, a címer 75 százalékát vörös bádogfesték fedte, amely a tető kicserélésekor kerülhetett rá. Szép, barokkosan lendületes szerkezete van a címernek, látszik, hogy „megadták a módját” készítői – állapította meg a restaurátor. Elmondta, jól látható volt az is, ahogyan a nagyobb egységeket próbálták összetörni, a spiccvéső nyomai, a kőtömbök sugárirányú repedései. A restaurátor acélrudakkal, műgyantával fogta újra össze a darabokat, de oly módon, hogy a rombolás jelei is láthatóak maradjanak az utókor számára. A felújított címer a Jósika-palotában marad, megfelelő helyet keresnek számára. Az oromzatra már nem kerül vissza, de nincs kizárva annak lehetősége, hogy a jövőben egy szép, hiteles másolata emlékeztessen majd a családra, amely a palotát építtette, és amelynek története szervesen összefügg Kolozsvárnak és közösségének történetével. Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-30 | 31-34
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
